A Corriere della Sera riportere beszélgetett a három családdal, összefoglalta történeteiket:

Wafa harmincéves, a háború előtt fodrászüzlete volt Damaszkusz Zamalka kerületében. Hatéves kisfiát hosszú ideje nem látta mosolyogni. A kisfiú Leszboszon nem tudott aludni, egy ideig nem is beszélt, még nyolcéves nővéréhez sem szólt. Férje, a harminchét éves Oszama elmondta, hogy mindenüket elvesztették, a házukat lebombázták, Zamalkában már csak az emlékeik maradtak. Bizonytalanok abban, hogyan tervezzék jövőjüket, táplálhatják-e magukban a reményt, hogy egyszer majd visszatérhetnek Szíriába.

Az ötvenegy éves Ramy tanító volt az Iszlám Állam által elfoglalt szíriai városban, Deir Ezzorban. Felesége, a negyvenkilenc éves Szuhila egy varrodában dolgozott egészen addig, amíg meg nem érkeztek a városba az ISIS katonái, akik földig romboltak mindent. Elmondta, hogy a törökországi Izmirből gumicsónakban menekültek át Leszbosz szigetére, az összes megtakarított pénzüket erre az utazásra költötték. A sziget azonban lassan börtönné kezdett válni számukra. Három gyermekükkel érkeztek, akik közül a tizennyolc éves Rahid örül, hogy Olaszországba jöhettek, hiszen otthon a focimeccseken mindig az olaszoknak szurkolt. Szuhila megvallja, – ha Isten is úgy akarja, ha véget ér ez a szörnyűség –, szeretnének egy napon majd visszatérni Szíriába. „Az ISIS emberei nem igaz muzulmánok, hanem bűnözők” – mondták el az újságíróknak.

Nour és Hasszán a Damaszkuszból területén található Al-Zabadani járásból menekültek el, mindketten harmincegy évesek és biokémia mérnökök. Nour elmesélte, hogy otthon mindennaposak voltak a bombázások. Hozzátette, hogy Leszboszon is nagyon nehéz az élet, mert hideg van a sátrakban, nincs villany, egyre több ember zsúfolódik össze. „Muzulmánok vagyunk és a pápával érkeztünk Rómába. Ez nagyon szép, nyilvánvaló jele annak, hogy a vallások képesek egyesíteni, ahelyett, hogy megosztanának” – tette hozzá.