Áldott vagy – áldott légy… Martos Balázs atya elmélkedése Urunk mennybemenetelére

Array ( [0] => WP_Term Object ( [term_id] => 8 [name] => Magyarság [slug] => magyarsag [term_group] => 0 [term_taxonomy_id] => 8 [taxonomy] => category [description] => [parent] => 7 [count] => 3997 [filter] => raw [term_order] => 12 [cat_ID] => 8 [category_count] => 3997 [category_description] => [cat_name] => Magyarság [category_nicename] => magyarsag [category_parent] => 7 ) )

A legutóbbi vasárnap evangéliumából talán még fülünkbe cseng Jézus mondata, amelyet János evangélista őrzött meg: „Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.” (Jn 14,28). Jézus akkor, a búcsúeste összefüggésében, a szenvedés sejtelmeitől gyötört tanítványoknak mondta ezt, egyfelől biztatásul, hogy a rá váró fájdalmakban ismerjék fel Isten művét, jelenlétét. Másfelől szelíd figyelmeztetésként, hogy ne a pillanatnyi szenvedést, az elválás szomorúságát tekintsék, hanem az ő hazaérkezését, az Atyával való belső egységének megvalósulását. Az a Jézus, akit János bemutatott nekünk, feltárta a szívét, megmutatta tanítványainak, mennyire szereti az Atyát, és azt is, hogy az Atya nála is hatalmasabb, ezért teljes szeretetébe, teljes hatalmába és életébe viszi őt. Aki feltárta a szívét, mintha el is várhatná, hogy egyszerűen az ő örömének örüljünk, és engedjük, hogy öröme, élete minket is átjárjon és lelkesítsen. Szeretni nem utolsó sorban azt is jelenti, hogy a másik feletti örömünkben megfeledkezünk saját kiteljesedésünk kereséséről… Ez a Jézus nem véletlenül biztatott így: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11).

A mennybevétel tényét Lukács (és talán az ő szövege alapján, de rövidebben, a Márk-evangélium záradéka) meséli el, mint Jézus történetének befejezését, egyben a tanítványok történetének kezdetét. Ez a szempont olyan fontos Lukács számára, hogy a jelenet éppen nála kétszer is megtalálható: ez az evangélium záróköve, egyben az Apostolok Cselekedetei nyitánya. Jézusnak ez az elmenetele itt persze túl van már a szenvedés leírásán, arra már csak úgy tekint vissza, mint az ószövetségi írások beteljesedésére, újra kissé korholó hangon: aki jól olvassa a régi jövendöléseket, az megérett arra, hogy Jézusban, a szenvedőben is, felismerje a Messiást. Mint a történet vége, a mennybevétel a megdicsőülés pillanata. Isten cselekszik, ő „emeli fel” a feltámadt Jézust (Lk 24,51; vö. Mk 16,19). A tanítványok csodálkozását, hosszas álmélkodását az Apostolok Cselekedetei hangsúlyozza (vö. ApCsel 1,9-11); itt az evangéliumban csak a „felvenni” szó igeideje, imperfectum alakja tanúskodik arról, hogy Jézus nem egyszerűen „eltűnt a szemük elől” (vö. Lk 24,31), hanem érzékelhetően égbe emelkedett.

Jézus megdicsőüléséről van tehát szó, mégis minden a tanítványoknak üzen. Tanúk lesznek – Lukácsnál ezt a címet valójában csak a tizenkettő, majd meg István diakónus és Pál viseli, akiket kiválasztott, és akik látták őt, a Feltámadottat (vö. Lk 6,13; ApCsel 1,24; 9,15; 7,55-56; 22,20). Lukács szerint a tanítványok csak most borulnak le Jézus előtt (Lk 24,52), vagyis most ismerik fel teljesen, hogy ő Isten. Jézus, aki az égbe emelkedik, felemelt kézzel áldást ad: a főpap gesztusával él (vö. Sir 50,20; Lev 9,22), s mintegy jelzi, hogy áldásával, Istentől kért és kapott ajándékaival lesz jelen tanítványai életében.

Sok minden hazatalál az evangélium záró soraiban. Jézus születésének emléke, az angyalok, a pásztorok, Mária és Erzsébet meg Zakariás és az összes istenfélő öröme, istendicsérete és áldása, amellyel Lukács elkezdte evangéliumát, mintha mind ott muzsikálna az isteni áldásra válaszoló emberi áldásban, ahogy a tanítványok „ott voltak a templomban, és áldották Istent” (Lk 24,53). A templom Lukács evangéliumának első és utolsó helyszíne, Isten az evangélium utolsó szava, amelyhez Lukács Heródesek, tanúk és tanítványok után odatalált, s minket is odahív.

Így végződik az evangélium… Vagy inkább: így kezdődik. Csak várni kell, Jeruzsálemben, a templomban, amíg az ígéret, az erő megjön, elborít (vö. 24,49: az erő szó szerint „felruház”) és útnak indít.