Ferenc pápa a nők szerepéről az egyházban

Ferenc pápa csütörtökön délben a VI. Pál teremben fogadta a női szerzetesrendek legfőbb elöljáróinak 800 fős unióját. A másfél órás találkozó során Ferenc pápa szabadon válaszolt a női szerzeteselöljárók kérdéseire, amelyek a következők voltak: Hogyan tudnak jobban beilleszkedni a nők az egyház életébe? Milyen szerepe lehet a megszentelt nőnek az egyházban? Mi a Női Szerzetesrendek Legfőbb Elöljárói Uniójának a feladata?  Milyen akadályokkal találkoznak a  megszentelt nők az egyházban?

Ferenc pápa a női elöljárók őszintén feltett kérdéseire töprengve, hosszasan válaszolt, többször körüljárva kereste mindig a megoldások lehetőségeit. Szavai nem kinyilatkozatást, hanem útkeresést jelölnek és ilyen értelemben lehet alapvető szándékát megérteni.

Hogyan tudnak jobban beilleszkedni a nők az egyház életébe? – tették fel a kérdést a pápának, mondván, hogy „a nők ki vannak zárva az egyház döntési folyamataiból, főként a magasabb szinteken. Nem prédikálhatnak a szentmisén, mert a prédikáció össze van kapcsolva a papszenteléssel”.

„Igaz, hogy a nők ki vannak zárva az egyház döntési folyamataiból – kezdte válaszát a pápa, ám rögtön hozzátette – hogy talán nincsenek is kizárva, csak éppen nagyon gyenge a nők bevonása a döntési folyamatokba. Tovább kell lépnünk ebben…! Például nem látom annak akadályát, hogy az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsát egy nő, egy szerzetesnő vigye. Javasoltak is nekem egy nővért, én ki is neveztem, de ő nem fogadta el, mert a kongregációjában más munkákat kell végeznie. Nekünk pedig tovább kell lépnünk, mert a döntési folyamatoknak sok olyan szempontja van, amikhez nem kell papszentelés. A Pastor Bonus kezdetű apostoli konstitúcióban, a dikasztériumok tekintetében, amikor nincs szó a papságból eredő joghatóságról, vagyis lelkipásztori illetékességről, akkor lehet egy nő is, nem tudom vajon dikasztérium vezető-e… Például a migránsokért felelős dikasztériumba mehetne egy nő!” – töprengett hangosan a pápa. „Számomra nagyon fontos a döntések kidolgozása, nemcsak a végrehajtása, vagyis hogy nők, akár megszentelt nők akár világiak, beléphessenek a döntésfolyamatok megfontolásaiba és a vitákba. Mert a nő a saját szemével úgy lát, ahogy mi férfiak nem tudunk így látni. Ezek a látásmódok azonban kiegészítik egymást és nagyon fontos, hogy a konzultációkon nők is vegyenek részt”.

„A szentmisén való prédikáció kapcsán, annak nincs akadálya, hogy igeliturgián egy nő – felszentelt vagy világi – prédikáljon” – folytatta a pápa. „De a szentmise bemutatása az egy liturgikus-dogmatikai probléma, hiszen a szertartás – az Isten Szava és az Eucharisztia liturgiája – egy egység, és aki azt vezeti, az maga Jézus Krisztus. A pap, vagy a püspök, aki a szentmisét bemutatja, Jézus Krisztus személyében teszi azt. Ebben a helyzetben, minthogy nem létezik a nők papszentelése, ők nem vezethetik azt. De lehet ezt jobban tanulmányozni, mert ezeket most csak úgy gyorsan és egyszerűen mondtam el”.

Ferenc pápa ezután „két kísértést említett meg, amitől tartózkodni kell”. „Az első a feminizmus. A nők szerepe az egyházban nem feminizmus, hanem jog! A megkeresztelt női személy joga, a Szentlélek adta saját karizmáival! Nem szabd beleesni a feminizmus kísértésébe, mert ez csak lefokozná a nő szerepét. Jelenleg én nem látom a veszélyét ennek a szerzetesnővérek között” – állapította meg a pápa. „Talán egyszer az volt, ha nem is általánosságban. A másik veszély a klerikalizmus, mert ez nagyon erős. Gondoljunk csak arra, hogy a plébániák és egyházmegyék 60 százalékában nincs egyházközségi tanács a gazdasági és lelkipásztori problémákra. Mit akar ez mondani? Azt, hogy a plébániát és az egyházmegyét egyes-egyedül a klerikális szellem irányítja, vagyis a pap, aki nem alkalmazza a plébániai és egyházmegyei szinodalitást, ami nem ennek a pápának az újdonsága. Nem! Ez benne van az egyházjogban és kötelező, hogy a plébánosnak legyen világiakból álló tanácsa. Tovább kell lépnünk ebben, mert a pap a közösség szolgája, a püspök is a közösség szolgája, nem pedig egy cég főnöke”.

Végül a pápa a kérdés kapcsán megemlítette, hogy „ezt a problémát továbbítja az Istentiszteleti Kongregáció prefektusához további tanulmányozásra, majd újból leszögezte, hogy a nők is prédikálhatnak igeliturgiákon, de nem a szentmiséken”.

Milyen szerepe lehet a megszentelt nőknek az egyházban? – szólt a második kérdés általában, de konkrétan rákérdezett arra is, hogy mi akadályozza a nők állandó diakónussá szentelését. Miért ne lehetne egy hivatalos bizottságot felállítani, amely ezt a kérdést tanulmányozná? 

A pápa a válaszában „az egyház életének a kezdetére utalt, amikor diakonisszák szolgáltak. Utalt egy ismerős szír teológus véleményére, aki szerint a diakonisszák a nők keresztsége során segédkeztek, ami bemerítkezéssel történt és még a házastársi peres ügyek esetében is, amikor a sértett női fél testét kellett megvizsgálniuk. Azt hiszem, megkérdezem a Hittani Kongregációt, hogy egy tanulmányban válaszoljanak erre a problémára, mert én csak annak az alapján válaszoltam nektek, amit hallottam ettől a teológustól az állandó diakonátus kapcsán. Ezenkívül szeretnék felállítani egy hivatalos bizottságot, amelyik ezt a kérdést tanulmányozza. Hiszem, hogy hasznos lesz az egyház számára ezt a pontot tisztázni” – szögezte le Ferenc pápa.

„A nőknek az egyházi döntéshozatalban vitt nagyobb szerepvállalásáról” szólva a pápa kiemelte, hogy „szükség van a nagyobb bevonásukra. Az a munka, amit a szegények és az emargináltak között végeztek, aztán a hitoktatás valamint a betegek és haldoklók ápolása, az mind-mind „anyai” munka, amiben az egyház anyaságát mindinkább kifejezésre lehet juttatni. Ugyanakkor férfiak is végzik ezt a munkát”. Összefoglalva ismét kijelentette, hogy „igent mond a női diakonátus kérdésének a megvizsgálására”.

A harmadik kérdés a Női Szerzetesrendek Legfőbb Elöljárói Uniójának a feladatára vonatkozott: Hogyan lehetséges, hogy az egyház rólunk dönt, de nélkülünk? – tették fel őszintén és bátran a kérdést a női elöljárók.   

Ferenc pápa válaszában arra utalt, hogy „a megszentelt nők szerepe az egyházban, mindenki mással együtt, a szolgálat. Szolgálat, de nem szolgaság!” – húzta alá eréllyel a pápa. „Sokszor a papok olyan munkára alkalmazzák a szerzetesnővéreket, amit bárki alkalmazott is el tudna végezni. Amikor tőletek ilyen munkát kérnek, elöljáró nővérek, mondjatok nemet!”.

Akkor hát hol a helyetek? – tette fel a kérdést most maga a pápa. „Mi lenne az egyházból, ha nem lennének többé nővérek?” – folytatta. „Hiányozna Mária Pünkösd napján. De nincs egyház Mária nélkül. És nincs Pünkösd Mária nélkül. Mária ellenben ott volt, bár lehet, hogy nem beszélt… Az Istennek szentelt női személy az egyház képe, Mária képe. A pap azonban nem az egyház képe, nem is Mária képe, hanem az apostoloké, a tanítványoké, akik küldetést kaptak a prédikációra. Ezzel arra akarok utalni – folytatta a pápa – hogy az egyház, az ecclesia női jellegű, az egyház egy asszony. De ez asszony Jézus Krisztus jegyese, vőlegénye a Krisztus. Amikor egy püspököt kineveznek egy egyházmegye élére, akkor elveszi azt, a jegyese lesz. A nők megszentelése az egyház és Mária képévé teszi őket”.

A feltett kérdésre konkrétan válaszolva a pápa kijelentette: „Kétség nélkül ott a helyetek a Megszentelt Élet kongregációjának a közgyűlésén. Erről majd értesíteni fogom a dikasztérium prefektusát, mert nektek ott jelen kell lennetek!

A negyedik kérdés így hangzott: Milyen akadályokkal találkoznak a megszentelt nők az egyházban? Pontosításként jelezték, hogy gyakran éppen a kánonjog akadályozza őket. További nehézségük, hogy gyakran társadalmi aktivistáknak tekintik őket és hiányolják,  hogy nem eléggé misztikusak.

Ferenc pápa válaszában „az egyház hosszú tapasztalatára utalt, mert az mindig új és új kihívásokkal szembesült, és megfontolás, megosztás és megkülönböztetés révén döntött új utak mellett. Ehhez persze nem nélkülözhette az imádságot, melynek révén belép az életünkbe az a másik személy, aki a Szentlélek. Éppen az ő jelenléte és közreműködése adja, hogy a megkülönböztetés nem csupán a pro és kontra szempontok egyszerű összevetését jelenti, hanem itt valami többről van szó, ami végül is nagyobb szabadságot ad. A kánonjogot az elmúlt száz évben kétszer is megújították, először 1917-ben, aztán II. János Pál alatt. Kisebb változtatásokat most is lehet csinálni. A kánonjogi kódex egy egyházfegyelmi eszköz, segítség a hívek üdvössége számára. A közelmúltban valaki jelezte,  hogy jó lenne a mostani kódex adott pontját felülvizsgálni, és megvizsgálták, végiggondolták és döntést hoztunk a változásról, mert az új szabály most jobban szolgálja a lelkeket. De soha nem lehet megkülönböztetés nélkül változtatni. Soha!” – húzta alá a pápa. „És soha nem lehet a Szentlélek nélkül!”, sürgette, majd bibliai példákra utalt, hogy „mennyire a Lélek erejében hozott döntést mindig az egyház”.

Végül a pápa a „szegénység kapcsán megemlítette, hogy azt a hivatásuk részeként, mint egy karizmát éljék meg”. Utalt Loyolai Szent Ignácra, aki a szegénységet „anyának és védőfalnak” hívta, mert az törődik velünk és megoltalmaz. A megítélést, hogy „gyakran társadalmi aktivistáknak nézik őket és hiányolják, hogy nem eléggé misztikusak, fogadják el, mint egy keresztet. Ha imádságban gondosan megkülönböztetik a karizmájuk alapján a mai küldetésüket és azt követik, amit a Lélek mond nekik, akkor vállalják az ilyen megbélyegzést, Jézus is megkapta a magáét”.

A hosszú beszélgetés végén a Szentatya megáldotta a nővéreket és arra kérte őket, hogy „azért imádkozzanak érte, hogy jól tudja szolgálni az egyházat”.