Ferenc pápa: Becsüljük meg azokat, akik az ifjúság oktatására szentelik életüket!

Ferenc pápa katekézise:

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A szentév befejeződött, ma visszatérünk életünk megszokott rendjéhez, ugyanakkor mivel hátravan még néhány elmélkedés az irgalmasság cselekedeteiről, ezért ezzel folytatjuk.

Az irgalmasság lelki cselekedeteinek sorában ma két olyan cselekedetről lesz szó, amelyek szoros kapcsolatban állnak egymással: tanácsot adni a kételkedőknek és tanítani a tudatlanokat, vagyis azokat, akik ismeretek híján vannak. A „tudatlan” szó túl erős, igazából azokat akarja jelenteni, akik nincsenek a szükséges tudás birtokában s ezért tanításra szorulnak.

Ezek olyan cselekedetek, amelyeket mindenki megélhet, egyszerűen, családi körben, de főleg a második, a tanítás intézményesebb, szervezett formában is megélhető. Gondoljunk csak arra, hány gyermek szenved még írástudatlanságban! Lehetetlen megérteni: világunkban, melyben a tudományos-technikai fejlődés oly magas szintet ért el, írástudatlan gyermekek élnek! Ez igazságtalanság! Hány gyermek szenved attól, hogy nem kap oktatást! Nagy igazságtalanságról árulkodik ez a helyzet, mely a személy méltóságát érinti. Ráadásul oktatás nélkül az emberek könnyebben válnak kizsákmányolás áldozatává, és könnyebben érik őket különféle társadalmi bajok.

Az egyház – a századok folyamán – érezte annak követelményét, hogy elköteleződjön az oktatás területén, mert evangelizáló küldetése azt a feladatot is magában foglalja, hogy visszaadja méltóságukat a legszegényebb embereknek. Az első „iskolát” épp itt, Rómában alapította Szent Jusztinosz a második században, hogy a keresztények mélyebben megismerjék a Szentírást. Jusztinosztól kezdve egészen Kalazanci Szent Józsefig, aki megnyitotta Európa első ingyenes népiskoláit, hosszú azoknak a szent férfiaknak és nőknek a sora, akik különböző korszakokban oktatást nyújtottak a legsanyarúbb helyzetűeknek, mivel tudták, hogy ily módon legyőzhetik a nyomorúságot és a hátrányos megkülönböztetést. Milyen sok keresztény van: világiak, megszentelt férfiak és nők, papok, akik életüket a gyermekek és fiatalok oktatására, nevelésére szentelték! Ez nagy dolog! Kérlek titeket, fejezzük ki tiszteletünket irántuk nagy tapssal! [A téren lévő hívők tapsolnak.] Az oktatásnak ezek az úttörői teljesen megértették az irgalmasságnak ezt a cselekedetét, és életformát csináltak belőle a társadalom átalakítására. Egyszerű munkával és kevés eszközzel vissza tudták adni a méltóságát mérhetetlen sok személynek! Oktatásuk gyakran arra is irányult, hogy szakmát adjanak a fiatalok kezébe. Gondoljunk csak Bosco Szent Jánosra, aki munkára készítette fel az utcagyerekeket, az oratóriummal, aztán iskolákkal, műhelyekkel. Sok és sokféle szakiskola jött létre, melyek felkészítettek a munkára, de emberi és keresztény értékekre is neveltek. Következésképpen az oktatás valóban az evangelizálás egyik különleges formája.

Nagyon fontos, hogy fejlődjön az oktatás, hogy egyre többen elsajátítsák a biztos ismereteket, és szert tegyenek arra a tudatosságra, amelyre mindenkinek szüksége van az életben. A jó oktatás megtanítja nekünk a kritikai módszert, amely a kételkedés bizonyos formáját is magában foglalja, hasznos arra, hogy kérdéseket tegyünk fel és felülvizsgáljuk a már elért eredményeket az alaposabb tudás érdekében.

Az irgalmasságnak a „tanácsot adni a kételkedőknek” cselekedete azonban nem erre a fajta kételkedésre vonatkozik. Irgalmat gyakorolni a kételkedőkön – ehelyett – azt jelenti, hogy enyhítjük a fájdalmat és szenvedést, amelyet a kételkedésből fakadó félelem és szorongás okoz. Ezért a szeretet valódi megnyilvánulása ez, amellyel támogatni szándékozunk a bizonytalanságtól legyengült embereket.

Azt gondolom, van, aki feltenné nekem a kérdést: „Atyám, nekem sok kételyem van a hittel kapcsolatban, mitévő legyek? Önnek sosincsenek kételyei?” Sok van… Nyilvánvaló, hogy bizonyos időszakokban mindannyiunkban felmerülnek kételyek. Azok a kételyek, amelyek a hitre vonatkoznak, pozitív értelemben, azt jelzik, hogy jobban és mélyebben meg akarjuk ismerni Istent, Jézust, az ő irántunk tanúsított szeretetének titkát. „De nekem ez a kételyem…, keresek, tanulmányozom, gondolkodom, vagy tanácsot kérek, miként jussak vele dűlőre.” Ezek olyan kétségek, amelyek növekedni segítenek! Hasznos tehát, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak a hitről, mert ekképpen arra vagyunk ösztönözve, hogy elmélyítsük. A kételyeket ugyanakkor le is kell győzni. Ezért szükség van arra, hogy hallgassuk Isten szavát, és meg is értsük, amit tanít nekünk. Ebben nagy segítségünkre van a katekézis, melynek révén a hit üzenete egyéni és közösségi életünk konkrétságában ér el minket. Emellett van egy hasonlóan fontos út, mégpedig az, hogy a lehető legjobban igyekezzünk megélni hitünket. A hitből ne gyártsunk elvont elméletet, amelyben a kételyek csak szaporodnak! Váltsuk inkább életre a hitet! Ültessük gyakorlatba testvéreink, kivált a legelesettebbek szolgálatában! És akkor majd rengeteg kételyünk eltűnik, mert megérezzük Isten jelenlétét és az evangélium igazságát abban a szeretetben, amely – érdemünk nélkül – bennünk lakik, és amelyet megosztunk másokkal.

Kedves testvéreim, miként láthatjátok, az irgalmasság e két cselekedete nincs távol életünktől. Mindannyian elkötelezhetjük magunkat, hogy megéljük őket, s így megvalósítsuk az Úrnak azt a kijelentését, hogy szeretetének titkát Isten nem a bölcseknek és az okosaknak, hanem a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki (vö. Lk 10,21; Mt 11,25–26). Ezért a legmélyebb tanítás, amelyet át kell adnunk, és a legszilárdabb bizonyosság, amely segít kilábalni a kételyből: Istennek a szeretete, amelyet irántunk tanúsított (vö. Jn 4,10). Ez egy hatalmas, ingyenes és örökre adott szeretet. Isten sosem visszakozik! Mindig megy előre, és vár; örökre adja szeretetét! Nekünk pedig éreznünk kell nagy felelősségünket azért, hogy tanúságot tegyünk róla azáltal, hogy irgalmat gyakorlunk testvéreinken.

Köszönöm!

 

Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Vatikáni Sajtóközpont
Magyar Kurír