Ferenc pápa szeptember 25-én, New Yorkban vallásközi találkozón vett részt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás emlékhelyén, a Ground Zerónál. A Szentatya angol nyelven elmondott beszédének és imájának magyar fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves Barátaim!
Sokféle érzés, gondolat kavarog bennem itt, a Ground Zerónál, ahol sok ezer életet oltott ki egy esztelen pusztító cselekedet. Itt a fájdalom kézzel tapintható. A víz, amelyet a központi üreg felé látunk lefolyni, azok életére emlékeztet minket, akikre lesújtott olyan emberek hatalma, akik azt hitték, hogy a pusztítás a konfliktusok megoldásának egyedüli módja. Ez mindazoknak a csendes kiáltása, akik bőrükön tapasztalták meg az erőszak, a gyűlölet, a bosszú logikáját. Ez a logika csak fájdalmat, szenvedést, pusztítást és könnyeket okozhat.

A lefelé folyó víz a könnyünket is jelképezi. A tegnapi pusztításokért folyó könnyeinket, melyek egyesülnek a számtalan mai pusztításért ontott könnyeinkkel. Olyan hely ez, ahol sírunk. Az a fájdalom késztet sírásra, hogy tehetetlennek érezzük magunkat az igazságtalansággal szemben, a testvérgyilkossággal szemben, azon képtelenségünkkel szemben, hogy problémáinkat párbeszéd útján oldjuk meg. Sírunk ezen a helyen, mert ártatlanok vesztek el igazságtalanul, mert nem tudtunk közjót szolgáló megoldásokat találni. A víz az, ami emlékeztet minket a tegnap sírására és a ma sírására.

Percekkel ezelőtt találkoztam olyanok családtagjaival, akik elsők voltak a mentést végző, és szolgálatuk közben meghalt emberek között. A velük való találkozásban ismét megállapíthattam, hogy a pusztítás sosem személytelen, elvont vagy csak a tárgyi világot érintő dolog, hanem mindenekelőtt arca és történelme van, konkrét, és neveket visel. A családtagokon lehet látni a fájdalom arcát, a fájdalomét, amely megdöbbent minket és az égre kiált.

Ők azonban meg tudták mutatni nekem e merénylet másik arcát is, fájdalmuk másik arcát is: a szeretet és az emlékezés hatalmáét. Az emlékezését, amely nem engedi, hogy üres maradjon a szívünk. Sok-sok szeretett személy neve van ideírva, ahol a tornyok álltak, és így láthatjuk, érinthetjük őket, és sosem felejtjük el őket.

Itt, a szívszaggató fájdalom közepette kézzel tapinthatjuk a hősies jóságra való képességet is, amely szintén az emberhez tartozik, azt a rejtett erőt, amelyet mindig meg kell próbálnunk előhívni. Amikor mély fájdalom, nagy szenvedés ért titeket, tanúi lehettetek a legáldozatosabb segítő tetteknek. Kinyújtott kezeket és felajánlott életeket láttatok.

Egy olyan nagyvárosban, amely személytelennek, anonimnek tűnhet, ahol nagy magányban élnek az emberek, ti meg tudtátok mutatni a kölcsönös segítés, a szeretet és a személyes áldozathozatal hatalmas, szolidaritás erejét. Abban a pillanatban nem számított a vérségi kötelék, nem számított, ki honnan származik, ki hol lakik, ki milyen vallású vagy politikai meggyőződésű; szolidaritásról, vészhelyzetről, testvériségről volt szó. Emberségről volt szó. A New York-i tűzoltók úgy mentek be az omlófélben lévő tornyokba, hogy nem sokat törődtek saját életükkel. Sokan szolgálatteljesítés közben haltak meg, és önmaguk feláldozásával sok ember életét mentették meg.

A halál helye az élet helyévé válik, megmentett életek helyévé, énekké, amely annak hangsúlyozására indít minket, hogy az élet mindig arra rendeltetett, hogy győzedelmeskedjen a pusztítás prófétái felett, a halál felett, hogy a jó mindig jobban jár a rossznál, hogy a kiengesztelődés és az egység győz a gyűlölködés és megosztottság felett.

Reménnyel tölt el – a fájdalomnak és az emlékezésnek e helyén – a lehetőség, hogy csatlakozhatom a vezetőkhöz, akik azt a sok vallást képviselik, amelyek gazdagítják e város életét. Remélem, itteni jelenlétünk azon akaratunk és vágyunk hatalmas jele, hogy a kiengesztelődés, a béke és az igazságosság ereje legyünk ebben a közösségben és a világ minden részén.

A különbözőségek és véleménykülönbségek közepette is lehetséges a béke világában élni. Minden uniformizáló kísérlettel szemben lehetséges és szükséges, hogy különböző nyelvünket, kultúránkat, vallásunkat megtartva legyünk egyek, és tegyük szóvá mindazt, ami ezt meggátolni törekszik. Ma együttesen azt kell mondanunk: „nem” minden uniformizáló törekvésre, és „igen” az elfogadott és megbékélt különbözőségre.

E célból félre kell tennünk minden gyűlölködő érzelmet, bosszúszomjat és neheztelést. Azt is tudjuk, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a mennyből ajándékba kapjuk. Itt, a megemlékezésnek ezen a helyén mindenki a maga módján, de együtt, azt javaslom, hogy tartsunk egy kis csendet, és imádkozzunk. Kérjük a mennyből azt az ajándékot, hogy elkötelezzük magunkat a béke ügye mellett. Imádkozzunk, hogy béke legyen házainkban, családjainkban, iskoláinkban, közösségeinkben. Béke azokon a helyeken, ahol úgy tűnik, a háborúnak sosem lesz vége. Béke azok az arcán, akik csak szenvedést ismertek. Béke ezen a tágas világon, amelyet Isten adott nekünk mint mindenki házát, mindenkit szolgáló otthont. Csak ezt, békét!

Így szeretteink élete nem vész feledésbe, hanem mindig jelen lesz, amikor arra törekszünk, hogy az újjáépítés prófétái, a kiengesztelődés prófétái, a béke prófétái legyünk.