A csütörtöki lelkigyakorlatos nap után Ferenc pápa június 3-án pénteken délelőtt, Jézus Szent Szíve ünnepén mutatott be szentmisét a Szent Péter téren a papoknak és a szeminaristáknak. A mise kezdetén hulló sűrű esőt később derűs napfény váltotta fel és ebben a nyári derűs hangulatban zajlott a háromnapos papi jubileum csúcspontja.

Isten atyai szíve és a mi papi szívünk

„A papok jubileumát Jézus Szent Szíve ünnepén tartva, a szív felé fordulunk, mely bensőségesség, az élet legerősebb gyökere, érzéseink magja, egyszóval a személy központja” – kezdte beszédét a pápa. „Tekintetünket ma két szívre emeljük, a Jó Pásztor Szívére és a mi papi szívünkre. A Jó Pásztor Szíve nemcsak egy velünk irgalmas szív, hanem maga az irgalom. Ott ragyog az Atya szeretete, ott érzem biztosan, hogy meghallgatnak és megértenek engem, ott érzem, ahol minden korlátommal és bűnömmel együtt kiválasztottak és szeretnek. Erre a szívre tekintve megújítom az első szeretetemet, annak az emlékét, amikor az Úr megérintett engem a lelkemben és a követésére hívott, valamint megújítom annak az örömét, hogy az ő szavára elhagytam az élet hálóit (vö. Lk 5,5) – mondta a pápa. „A Jó Pásztor Szíve azt mondja nekünk, hogy az ő szeretetének nincs határa, nem fárad bele és nem adja fel a küzdelmet. Ott látjuk, hogy állandóan és határtalanul adja önmagát, ott találjuk a hűséges és szelíd szeretet forrását, mely szabadon hagy és szabaddá tesz, ott fedezzük fel minden alkalommal, hogy Jézus mindvégig szeret bennünket, előbb nem áll meg és sohasem kényszerít. A Jó Pásztor Szíve felénk irányul, főként a távol lévőkre összpontosít, iránytűje állhatatosan feléjük fordul, felfedi a szeretet gyengeségét, mert mindenkit el akar érni és senkit nem szeretne elveszíteni”.

Az Atya és mi vagyunk Jézus Szívének semmivel sem helyettesíthető kincsei    

Jézus Szent Szíve előtt támad a papi életünk alapvető kérdése: Hová irányul az én szívem? Ez olyan kérdés, amit nekünk papoknak minden nap, minden héten fel kell tenni magunknak.” – tette hozzá szabadon a pápa. „A szolgálat gyakran tele van sokféle kezdeményezéssel, mint a katekézis, a liturgia, a lelkipásztori és adminisztratív feladatok. E sokféle tevékenység közepette megmarad a kérdés: hová tapad az én szívem, merre irányul, milyen kincset keres? Eszembe jut – idézett szabadon a pápa – amit a liturgia mond: „Ubi vera sunt gaudia nostra, ibi fixa sunt corda. Ahol a mi örömeink vannak, oda kötődik a szív is! Hiszen Jézus mondja: «Ahol a kincsed, ott a szíved» (Mt 6,21). Mindnyájunknak vannak gyengeségei és bűnei. De menjünk csak a mélybe, a gyökerekhez! Hol vannak a gyengeségeinknek és bűneinknek a gyökerei, ahol az a kincs rejlik, ami eltávolít bennünket az Úrtól?” – kérdezte a pápa.

Jézus szívének két olyan kincse van, amit semmivel sem lehet helyettesíteni: az Atya és mi. Jézus napjai azzal teltek, hogy imádkozott az Atyjához és emberekkel találkozott. A találkozásról van szó tehát és nem a távolságról. Krisztus pásztori szíve is két irányulást ismer: az Úr és az emberek. A papi szív az Úr szeretetétől átdöfött szív, éppen ezért nem önmagára tekint, nem is kellene önmagára tekintenie, hanem az Atya és a testvérek felé fordul. Nem egy táncosnő szíve az övé, akit elragad a pillanat heve és ide-oda jár megértést és kicsi megelégedést keresve, mert így bűnös. Ellenben a pap szíve az Úrban szilárd szív, melyet megigéz a Szentlélek, nyitott és készséges a testvérek felé és feloldja a bűneiket.

Azért, hogy a mi szívünk Jézus, a Jó Pásztor szeretetére gyulladjon, gyakoroljuk magunkat annak a három cselekedetnek az elsajátításában, amit az olvasmányok ajánlanak, vagyis a keresést, a befogadást és az örömet.”

A Jézus szíve szerinti pásztor szabadon, kockáztatva keres, csak hogy megtaláljon   

A keresés kapcsán Ferenc pápa Ezekiel próféta szavára utalt, hogy az „Isten maga keresi a bárányait”.  „Az evangéliumban ő mondja: «az elveszett keresésére indul», nem fél a kockázatoktól, nem tart attól, hogy a legelőn kívülre menjen és munkaidőn túl dolgozzon. És nem fizetteti meg a különleges munkákat. Nem halogatja a keresést, nem gondol arra, hogy „mára már megtettem a kötelességemet, majd holnap újra előveszem”, hanem azonnal beveti magát. Szíve nyugtalan mindaddig, míg az elveszettet meg nem találja. Ha megtalálja, feledi a fáradtságát, és amikor a vállára emeli, teljesen elégedett. Van, amikor ugyanis ki kell mennie, hogy megkeresse, hogy beszéljen vele és meggyőzze őt. Máskor azonban a tabernákulum előtt kell maradnia, hogy az Úrral harcoljon azért a bárányért. Íme, a kereső szív, mely nem sajátítja ki az időt és a teret, nem őrzi féltékenyen a törvényes nyugalmát és soha nem tart igényt arra, hogy márpedig őt ne zavarják. Az Isten szíve szerint való pásztor nem védi a saját kényelmét, nem aggódik a jóhíréért, hiszen az Urat is megrágalmazták, sőt a kritikáktól nem tartva kész arra, hogy kockáztasson, csakhogy kövesse az Urat”.

„A Jézus szerinti pásztornak szabad a szíve, hogy elengedje a dolgait, nem tartja számon a javait és a szolgálati idejét, nem könyvelője a léleknek, hanem irgalmas szamaritánus, aki keresi a szükséget szenvedőt. Pásztor és nem számvevő, aki nem ötven vagy hatvan százalékosan, hanem egészen átadja önmagát. Keresésre indul és talál, és mert kockáztat, talál, a csalódások és fáradozások nem tartóztatják fel, ő ugyanis megátalkodott a jóban, az isteni megátalkodottsággal felkenve, hogy senki el ne vesszen” – hangsúlyozta a pápa. „Minden jó keresztény és minden keresztény példájaként mindig kilép önmagából, elszakadva saját magától. Szívének központja önmagán kívül van, nem saját énje vezeti, hanem a Te az Isten és a Mi az emberek részéről”.

Atyai szerető szívvel befogad, nagylelkű részvéttel tágítja ki az isteni megbocsátást

Ferenc pápa papi szívről szóló elmélkedésének második része a befogadás pásztori feladatait tekintette. Krisztus szereti és ismeri a bárányait, életét adja értük, neki senki nem idegen (vö. Jn 10,11-14). Nyája a családja és az élete. Nem a bárányok rettegett főnöke, hanem velük együtt haladó pásztor, aki nevükön szólítja őket (vö. Jn 10,3-4)., és azokat a bárányokat is összegyűjti, akik nem laknak vele (vö. Jn 10,16). Hasonlóképpen Krisztus papja is: felkenték a népért, nem a saját tervei választására, hanem hogy közel legyen ahhoz a konkrét néphez, amit az egyház által rábíztak. Nincs senki kizárva a szívéből és mosolyából. Egy atya szeretetteli szívével befogad és becsatol. Amikor pedig intenie kell, azt csak a közelebb kerülés kedvéért teszi. Senkit nem vet meg, bárkiért kész összepiszkítani a kezét. A Jó Pásztor nem ismeri a kesztyűket. A közösség szolgája, aki ünnepel és aki él, aki nem várja a köszöntéseket és mások jókívánságait, hanem elsőként nyújt kezet, elutasítja a pletykálkodást, az ítélkezést és a kártékonykodást. Türelmesen meghallgatja a problémákat és kíséri az emberek lépteit és nagylelkű részvéttel tágítja ki az isteni megbocsátást. Nem szidja össze, aki elhagyja vagy eltévelyeg, hanem mindig kész visszahelyezni őt és kész rendbe tenni a veszekedéseket”.

A pap az irgalmasságnak közvetítő csatornája, ő az Isten szelíd Szíve szerinti pásztor

Ferenc pápa a papok jubileumán mondott homíliájának harmadik gondolatát a papi szív örömének szentelte. „Isten teljes öröm (Lk 15,5), öröme a megbocsátásból, a föltámadás életéből fakad, a fiúból, aki beszívja az atyai ház levegőjét. Jézus, a Jó Pásztor öröme nem önmagáért való öröm, hanem öröm másokkal és másokért, vagyis a szeretet igazi öröme.

Ez az öröm, a pap öröme. Átalakítja őt az irgalmasság, amit ingyenesen ad. Imádságában felfedezi az Atya vigasztalását és megtapasztalja, hogy semmi nem erősebb a szeretetnél. Éppen ezért nyugodt a bensőjében, és boldog, hogy az irgalmasságnak közvetítő csatornája lehet, hogy közel viheti az embert Isten Szívéhez. A szomorúság számára nem egy rendes dolog, hanem csak átmeneti. A keménység távol áll tőle, mert ő az Isten szelíd Szíve szerint való pásztor”.

A homília végén Ferenc pápa arra emlékeztette a papokat, hogy a szentmisében minden nap megtaláljuk az önazonosságunkat, emennyiben sajátunkká tesszük a szavakat: „Ez az én testem, melyet áldozatul ajánlunk fel értetek”. Ez életünk értelme, melyekkel bizonyos módon naponta megújíthatjuk a papszentelési ígéreteinket. Köszönöm nektek ezt az igent, odaadni az életünket Jézussal együtt, hiszen ebben áll a mi örömünk tiszta forrása” – zárta a papi jubileum szentmiséjén mondott beszédét Ferenc pápa.